Régi magyar esküvői szokások

Eredetileg a menyasszony és a vőlegény kísérete (násznép) külön vonult a templomhoz, miután a vőlegény küldöttje (általában a vőfély) kikérte a menyasszonyt a háztól. Az esküvőesküvőEsküvői képek, menyasszonyi ruhák, esküvői idézetek. Válogass az esküvői cégkatalógus ajánlataiból! Szerkessz esküvői honlapot!t levezető papnak süteményt és italt vittek ajándékba. Sütemény és ital az ún. hívatlanoknak is járt (kalács vagy kuglóf és bor). A "hívatlanok" - ahogy nevük is utal rá - azok a falubeliek voltak, akik nem voltak hivatalosak az esküvőesküvőEsküvői képek, menyasszonyi ruhák, esküvői idézetek. Válogass az esküvői cégkatalógus ajánlataiból! Szerkessz esküvői honlapot!re és a lakodalomba, de érdeklődtek az esemény iránt, és kíváncsiak voltak az Ifjú Párra. A násznép és a hívatlanok ún. paptáncot jártak a templom előtt.

A mai szokásoktól eltérően a két násznép a saját lakodalmas házához tért vissza, mely az ifjú pár szüleinek házát jelentette, természetesen. Itt ünnepi fogadás várt rájuk.

Ezután következett a menyasszony búcsúztatása, melynek keretében az ifjú ara búcsút vett a családjától és a hozzátartozóktól. Ezt legtöbbször a vőfély öntötte szavakba a meghatott leányzó helyett. Versben mondott "Isten Veletek"-et a szüleinek, testvéreinek, barátnőinek, szomszédainak. Megköszönte a gondoskodást, és bocsánatot kért az esetlegesen okozott bosszúságokért.

Az események sora a hérészt (más néven kárlátó - amikor a menyasszony násznépe a vőlegény házához látogat) követően a vőlegény szüleinek házánál folytatódott, melyet átrendeztek a vendégsereg fogadására a rokonoktól és az utcabeliektől összegyűjtött bútorok és berendezési tárgyak segítségével. A nagy zsúfoltság ellenére helyet készítettek a menyasszony hozománya számára.

A hozományba beletartozott minden ingatlan és ingóság, melyet az ifjú feleség a házasságba vitt. Néhány dolog azoknál a családoknál is beletartozott a hozományba, ahol anyagi helyzetük nem engedett meg nagy értékű ajándékokat. Ilyen volt a kelengye és a menyasszonyi ágy, mely utóbbi neve ellenére valójában nem ágyat jelentett, hanem ágyneműt. Ezeket a menyasszony nőrokonai már kislánykora óta gyűjtötték (stafírung), és az ún. kiházasításkor adtak át neki. A nászágyról (ágyszék) való gondoskodás a vőlegény feladata volt (vagy ha - nem ritka esetben - kényszerházasságról volt szó, és a vőlegénynek nem tetszett a menyasszony, akkor a vőlegény apjáé.) Hozománya általában csak annak a menyasszonynak nem járt, aki szülei akarata ellenére ment férjhez. A hozományt ünnepélyes keretek között adták át az ifjú férjnek, akit a kezelés joga illetett. Ezek az ingatlanok és ingóságok azonban a feleség tulajdonában maradtak. A nő halála vagy válás esetén előfordult, hogy a nő családja pereskedett az egykori hozományért, bár többnyire a férjet vagy az örökösöket illette.

Visszatérve a vigaszsághoz, falvakban sokáig tartotta magát a lakodalmi sátor alkalmazása, melyet gerendákból és ponyvából késztettek. A lakodalmas házat feldíszítették, és zöld ágakból kaput építettek. A zöld ágak a természet megújulását és a termékenységet jelképezték, és rontáselhárító erőt tulajdonítottak neki. Az ágak nemcsak a kapu díszítésében, hanem a lakodalmi kalácsban is szerepet kaptak. A hatalmas méretű kalácsba ágakat, virágokat, gyümölcsöket, mézeskalácsot és egyéb díszítőelemeket szúrtak. A kalácsból minden vendégnek kellett hogy jusson, sőt a lakodalomban valamilyen okból kifolyólag részt nem vevő családtagoknak is küldtek, és a hívatlanok is ebből kaptak. A nagy anyagi terhet jelentő kalács elkészítését általában a keresztszülők (násznagy, nyoszolyóasszony) vállalták magára.

A vacsora régente tejbekásával zárult, mely alkalmat adott a kásapénz összegyűjtésére. A kásapénzt a násznép adta össze a vendéglátó gazdasszony számára, mely vidám formát öltött (kásatánc, gazdasszonyok tánca, szakácsasszonyok tánca). A gazdasszony pólyával bekötötte a kezét, és egy hatalmas kanalat tartva a másik kezében jajveszékelve körbejárt a vendégek között. A vőfély panaszolta el az asszony bánatát, miszerint főzés közben megégette a kezét, és a gyógyításhoz pénzre van szüksége. Gyakran a többi főzőasszony is csatlakozott ehhez az aktushoz.

Az éjszaka fénypontja a menyasszonytánc volt, mely az ifjú ara utolsó táncát jelentette "leányként". A vőfély vagy a násznagy jelentette be ezt az eseményt, és ők is kezdték a táncot. Ezután következtek a többiek a lakodalmi tisztségek hierarchiája szerint, majd a többi vendég. A menyasszonyt azonban nem adták ingyen. A násznagyok tányérba, kosárba vagy rostába gyűjtötték össze a menyasszonypénzt. Innen származik a rostatánc elnevezés. Néhány vidéken ezt a lakodalmi tánc összefonódott a gyertyás tánccal (a vőfély és a vendégek gyertyát tartanak a kezükben) vagy a párnás tánccal (a násznép egy tagja a feje fölé tartott párnával táncol, melyet választottja elé dob, rátérdelnek, és megcsókolják egymást).

Sokan nem tesznek különbséget a menyasszonytánc és a menyecsketánc között, holott a kettő nem egy és ugyanaz. A menyecsketáncot az ifjú feleség eredetileg piros-fehér babos ruhában, majd magyar népviseletben, később szimplán piros vagy bordó ruhában járta. A különbség tehát, hogy a menyecsketánckor a feleség már asszonyként van jelen, asszonyruhában. Nevezik még újasszonytáncnak is, melyet értelemszerűen az újasszony és az újember táncolt.

Az ifjú pár e táncait parodizálva néhány mókás kedvű legény vagy férfi menyasszonynak öltözött be. Ez a maskarás menyasszony, vagy manapság a bolondmenyasszony szokása.

A következő rítus az ún. kontyolás volt. Ennek során a nyoszolyóasszony a menyasszony hajából kontyot fésült, és rátette a főkötőt vagy fejkendőt, mely az asszonyokat illette meg (bekötötte a fejét). Ebben több idős nőrokon is segédkezhetett, hiszen a menyasszony eljátszotta, mintha tiltakozna az asszonnyá válás ellen.

Ezután következhetett a menyasszonyfektetés vagy elhálás, melynek régen jogi jelentősége is volt. Az ifjú párt a lakodalmi tisztségviselők ünnepélyes rítusok közepette lefektették egy elzárható helyiségbe, gyakran a padlásra, hogy a nászéjszakán megtörténhessen az elhálás. Bizonyos területeken a menyasszony szűzességét bizonyító véres lepedőt is közszemlére tették. Ha erre nem nyertek bizonyosságot, az nagy szégyen volt a leányra nézve, és a vőlegény családja elégtételt követelhetett. Az elhálást megelőzően ismét szerepet kaptak a termékenységrítusok. Ennek keretében például gyermeket hempergettek meg a nászágyon, hogy a bő gyermekáldás ne maradjon el. Természetesen, a nászéjszaka történései a mulatozó vendégek oldalát is furdalták, ezért gyakran olyan tárgyakat dugtak a nászágyba, melyek valamilyen módon hangot adtak, hogy kontrollálhassák az elhálás megtörténtét, és - természetesen - jót mulathassanak ezen.

Miután mindenki megtette a kötelességét, és kimulatta magát, a lakodalom másnapjának hajnalán került sor az ún. tyúkverőre. Ezen a legkitartóbb vendégek vettek részt, és hazatérés közben nagy lármát csapva próbálták meg felébreszteni a korábban nyugovóra tért vendégeket. Sokszor megpróbálták őket visszavonni a mulatságba, illetve megdézsmálták éléskamrájukat. Hogy ne derülhessen fény a csibészek kilétére, maskarát is öltöttek.

Reggel (vagy ha a lakodalom nem vasárnap hajnalban fejeződött be, akkor az ezt követő első vasárnap reggel) következett az esküvőesküvőEsküvői képek, menyasszonyi ruhák, esküvői idézetek. Válogass az esküvői cégkatalógus ajánlataiból! Szerkessz esküvői honlapot! és a sokszor több napig tartó lakodalom ünnepélyes lezárásaként a sokkal visszafogottabb és emelkedettebb hangulatú asszonyavatás. Ennek során az újasszony vagy az új pár ünnepi ruhába öltözött, és így mentek el a templomba, ahol az új feleség hivatalosan is elfoglalhatta új családjának státusza alapján őt megillető új helyet (székfoglalás). Egyes helyeken kalácsot is vitt magával, melyet a pap megáldott, és az asszony hazavitt.

Kovács Tímea cikke a Magyar Néprajzi Lexikon alapján – www.amieskuvonk.com